Oldalak

2014. december 2., kedd

Mit is mondhatnék

Tegnap edzeni kellett volna menjek este. Ehelyett mit csináltam? Hát bőgtem :-) Nagyon klassz 5 napot töltöttem Amszterdamban, de nagyon fárasztó is volt azért. Amit nem vettem észre, hogy érzemileg mennyire elfáradtam. Tegnap lelki töltődésre volt szükségem, úgyhogy edzés helyett az itthon maradást választottam. Pedig készültem rá napközben, hogy lemegyek, jöttek a pozitív gondolatok, a csupa jó élmény emléke, az edzés iránt érzett szeretetem, szenvedélyem, de estére egy porcikám se kívánta aztán a mozgást. 

Az érzelmi töltődés segített, mára helyreállt a lelki egyensúlyom, jó volt a kedvem is. Estére a tegnapi edzés pótlása volt betervezve. Egy dolog jött csak közbe, hogy épp ma kezdődtek a nehéz napjaim. Amúgy ezen filóztam is egy keveset, hogy ha meg lennének teremtve a megfelelő körülmények a nők számára, akkor ezek a napok nem is lennének olyan nehezek, nem kéne annak hívni őket. Ha lenne egy-két olyan nap, amikor el lehetne vonulni (ha valakinek arra van szüksége, pl. nekem), le lehetne tenni kicsit a hétköznapi rutinokat, az elvárásokat, hogy frissek, üdék, vidámak és harcra, tettre, mindenre készek legyünk, mint egyébként, akkor lehet, hogy nem is hívnánk őket nehéz napoknak. Ha lenne idő arra, hogy a testünkben zajló ciklikus folyamatok természetes módon végbe menjenek. Így a hétköznapi rutinban ez azért valóban nehéz. Sokszor küzdöttem már át magam ezen egy-egy edzésen. De ma úgy éreztem, hogy ha tegnap érzelmileg, ma pedig fizikálisan tiltakozott a testem az edzés ellen. Nehéz ez, mert mivel ma jól voltam már, tényleg úgy éreztem, hogy menni fog az edzés, szerettem volna, hogy menjen. Proaktívan még egy görcsoldót is bevettem, de mire leértem az edzőterembe, na pont akkor értem el a mélypontomat. Nem is bírtam rendesen elkezdeni a bemelegítést, konstans sírhatnékom volt, küzdöttem, kurvára küzdöttem és azt éreztem, hogy szélmalom harcot vívok saját magammal szemben. Hiába erőlködtem, hogy menjen, egyszerűen nem ment. Furcsa volt ezt megélni az elmúlt 4 hét szárnyalása után. 
A deadlift sorozataimat azért lenyomtam. Nagyon szeretem őket, mindig. Úgy éreztem, hogy az egyik legjobb barátomat nem hagyhatom cserben, fel kell emelnem a súlyokat, hátha terápiás jelleggel jobban leszek tőle. Jól is esett egyébként, de nem voltam fókuszált a sorozatok között, inkább beszélgetéssel töltöttem volna az időt. Most is ezt érzem, hogy már percek óta a semmiről írok hosszú mondatokat, pedig amúgy ami történt, igazából említésre se méltó. Közlési kényszerem támadt vagy mi.

Igen, értek ma is mindenféle hatások, tele lettem gondolatokkal, amiket meg is tudtam fogalmazni. Azt éreztem, hogy van mondanivalóm az emberek számára. Van mondanivalóm a nők számára, mert rossz látni, hogy mennyien hajszolják magukat feleslegesen, illetve mennyi ember jár tévúton, amikor a problémáik megoldása helyett kényszermegoldásokba, valamiféle kitűzött célok hajhászásába menekülnek. De minek. 

Szóval nem ma váltottam meg a világot az edzésben. De nem is ez a lényeg most. Hanem az, hogy tudom: nagyon jó dolgom van. Mert mellettem van egy olyan társ, aki társ az életben, az edzésben, akivel tényleg egy nyelvet beszélünk. Aki odajön, leül mellém a padra, felrakja a tárcsákat a rúdra, ott áll mögöttem mikor guggolok, mert bár csak 60 kiló van a rúdon, de tudja, hogy nekem ez most nehezebb, mint akkor, amikor jól megy az edzés. Aki kérdezés nélkül mellettem van ezeken a nehéz napokon, és aki segít abban, hogy ezek ne is legyenek olyan nehezek. Aki napi szinten inspirál és akire felnézhetek. Mert mellette vagyok és látom, hogy nap mint nap következetesen dolgozni magáért, és hogy ennek mennyire sok eredménye van, ma épp egy PR guggolás. Büszke vagyok rá nagyon.

Mert mit írtam arról, hogy én mit teszek meg a boldogságomért? A hálás ember a boldog ember és én hálás vagyok. Minden nehézség ellenére tudom, hogy jó helyen vagyok, jó ember mellett és jó együtt irányba megyünk. Boldog vagyok. 

Aztán ha kipihentem magam, újra jöhet a nagybetűs baszatás :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm!